Igazgatók

 
1901. augusztus 26-án Pécsett született, földrajztudományi tanulmányait a budapesti tudományegyetemen és pécsi Erzsébet Tudományegyetem Bölcsészeti Kara földrajzi tanszékén végezte, 1923-ban szerez földrajz-történelem szakos tanári oklevelet, ekkortól középiskolai tanár, 1925-ben szerez bölcsészdoktori oklevelet. 1926-ban Zürichben, ösztöndíjas, 1927-ben Teleki Pál budapesti tanszékén, majd Pécsett tanársegéd, 1932-ben magántanárként habilitálták. A pécsi kar válságos helyzete miatt 1933-ban Szekszárdra, 1941-ben Szegedre kerül.

1943-tól haláláig (1965. július 24.) az 1943-ban alapított Dunántúli Tudományos Intézet igazgatója. 1948-ban részt vett a pedagógia Főiskola megszervezésében, ennek is első igazgatója volt.

Fő kutatási területe a természetföldrajz, ezen belül morfológia, hidrológiai és karsztkutatási eredményeivel szerzett szakmai elismerést. Elsősorban Pécs, Baranya és a Dél-dunántúli régióban folytatta kutatásait. Több mint félszáz szakvéleményt készített főleg Pécs és egyéb települések vízellátási gondjainak megoldásáról. Pécsről sok értekezése jelent meg, különös tekintettel a földrajzi helyzetből következő sajátosságokra. Munkásságában megjelentek demográfiai elemek, a történeti és politikai földrajz is, például a Balkánt érintő kutatásai igen jelentősek voltak, amelyekkel egy Balkán kutatóintézet felállítását szorgalmazta.

Rendszeresen vett részt nemzetközi konferenciákon, levelező tagja volt az amerikai National Speleological Society-nek.

A Magyar Földrajzi Társaság (1962–1965), a Magyar Hidrológiai Társaság elnöke, a Magyar Karszt és Barlangkutató Társaság alelnöke, tagja az MTA Földrajzi Tudományos Bizottságának, a Tudományos Minősítő Bizottságnak.

Részt vett a helyi szakmai közéletben, a Mecsek Egyesület főtitkára volt, évekig Pécs országgyűlés képviselője, az Interparlamentáris Unió magyarországi bizottságának tagja. 1955-ben Munka érdemrend kitüntetésben részesült. 1964-ben tüntette ki a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társaság a Kadič Ottokár-éremmel.

 
A DTI második igazgatója Komlósdon (Somogy megye) született 1906. január 20-án. A kispesti Deák Ferenc Reálgimnáziumban 1927-ben érettségizett. A pécsi Erzsébet Tudományegyetem bölcsész karán magyar és egyetemes történelem szakos tanári oklevelet szerzett (1931), majd doktorált.

1934 tavaszán gyakornok a pécsi Erzsébet Tudományegyetem történeti tanszékén, 1938-ig fizetetlen tanársegédként 1941 januárjában kinevezték a Kolozsvárra áthelyezett pécsi bölcsészkaron a történeti tanszék intézeti tanárává.

Szabó Pál Zoltán földrajztudós meghívta a Dunántúli Tudományos Intézethez első történész munkatársként, ezért a kolozsvári egyetemről áthelyezését kérte Pécsre, ahová 1944 nyarán költöztek vissza. Az intézetben dolgozott nyugdíjba vonulásáig (1972), Szabó Pál Zoltán halála után (1965) annak igazgatójaként.

1930-tól folyamatosan készültek Pécs város történetével foglalkozó művei a kamarai igazgatás, a szabad királyi rang elnyerése, az első német telepesek a török uralom után stb. témákban.

A második világháború utáni években hamarosan irányt váltott, a személy-, esemény- és intézménytörténeti kutatások helyett az egyre aktuálisabb gazdaságtörténettel kezdett foglalkozni. Elsősorban szűkebb hazája, a Mecsek-vidék gazdasági életének múltját igyekezett feltárni, tapasztalatainak hasznosítása érdekében. Pécsi kutatómunkája elsősorban az addig teljesen elhanyagolt bányászattörténet felé irányult.

A pécsvidéki kőszénbányászat története c. 1952-ben megjelent könyve alapján megkapta a Magyar Tudományos Akadémiától a történettudomány kandidátusa címet.

1979-ben átadta a személyes tulajdonát képező bányászati kutatási anyagot a Pécsi Bányászati Gyűjteménynek. Gyűjteményét jelenleg letétként a Baranya Megyei Levéltár őrzi. Éveken át szerkesztette a Dunántúli Tudományos Intézet Értekezések sorozatát.

Tudományszervezőként számos konferencia szervezője volt. Nyugdíjba vonulásakor létrehozta a Baranya, Somogy, Tolna és Zala megyék tanácsainak támogatásával azt a konferencia sorozatot, amely kétévenként egy-egy megye területén nem csak a történészek, hanem a régióval foglalkozó más diszciplínák képviselőinek eredményeit mutatta be. Alapító tagja volt a Baranya megyei Tudományos Ismeretterjesztő Társulat történeti szakosztályának.

1982-ben a Magyar Történelmi Társulat Molnár Erik-emlékérmét kapta meg.

 
1921. január 13-án született Temesváron. Gimnáziumi tanulmányait a debreceni piaristáknál végezte, jogi diplomáját is ebben a városban szerezte 1943-ban.

A hadifogságot követően 1945-ben tér haza és a Tolna megyei közigazgatásban dolgozott, többek között megyei főjegyzői munkakört töltött be. 1949-ben a Belügyminisztériumba kerül, vezeti a közigazgatási tisztviselők képzését. A budapesti közgazdaságtudományi egyetemen 1951-től óraadóként kezdi meg egyetemi karrierjét. 1956-ban nevezik ki a pécsi egyetem államjogi tanszékének az élére. Kandidatúráját megszerezve 1957-ben egyetemi tanári rangba kerül. 1957–1964 között a kar dékánja. 1962-ben nyerte el az állam és jogtudományok doktora fokozatot. 1973-ban lesz az MTA levelező, majd 1979-ben rendes tagja.

Elnöke volt az MTA Politikatudományi Bizottságának, s tíz évig a Művelődésügyi Minisztérium Állam- és Jogtudományi Bizottságának, alelnöke a bécsi Társadalomtudományi Koordinációs és Dokumentációs Központnak (CISS), elnöke a magyar nemzeti bizottságának, tagja a Nemzetközi Államjog-tudományi Társaság Végrehajtó Bizottságának.

1973-ban lett a Dunántúli Tudományos Intézet igazgatója, új korszakot nyitva az intézet életében azzal, hogy a területfejlesztési alapkutatások magyarországi bázisává szervezte.

Bihari Ottónak óriási szerepe volt a régió tudományos életének a megszervezésében, így a pécsi egyetem közgazdasági kara és a Pécsi Akadémiai Bizottság létrehozásában is, amelynek 1969-73 között alelnöke, majd 1973-tól haláláig elnöke.

Tudományos és tudományszervezői munkásságát 1975-ben Állami Díjjal ismerték el.

Elsősorban az alkotmányjog művelője volt, de a DTI élén jelentős mértékben hozzájárult a területi kérdések interdiszciplináris kutatásának megalapozásához. A szocialista államszervezet és az államigazgatás elméleti kérdéseivel foglalkozott, de kortársai többségétől eltérően széles nemzetközi szakirodalomra támaszkodva. Több államjogi egyetemi tankönyvet írt. Tevékenyen részt vett az Alkotmány és más, például a tanácsokról szóló törvények előkészítésében.

 
Enyedi György 1930. augusztus 25-én született Budapesten. A Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen 1953-ban szerzett közgazdász oklevelet, majd 1957-ig oktatott is az intézményben. 1955-től 1960-ig a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen dolgozott tanárként. 1960-ban került az MTA Földrajztudományi Kutatócsoportjához. Az annak jogutódjaként 1967-ben megalakuló MTA Földrajztudományi Kutatóintézet munkatársa, 1960-tól osztályvezetője, 1962 és 1972 között igazgató-helyettese, 1974-től tudományos főmunkatársa, 1978 és 1983 között osztályvezetője. 1984-től 1992-ig az MTA Regionális Kutatások Központja főigazgatója, majd 1991-től kutatóprofesszora. Közben több rangos felsőoktatási intézményben is oktatott: 1962-től a Kossuth Lajos Tudomány Egyetemen, 1972-től 1974-ig a Montpellier-i Egyetemen, 1985 és 1990 között a Janus Pannonius Tudomány Egyetemen, 1990-től pedig az ELTE-n.

Enyedi György 1962-ben szerezte meg a földrajztudományok kandidátusa címet, 1975-ben pedig megvédte akadémiai doktori értekezését. 1982-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává, 1990-ben rendes tagjává választották. 1999-től 2002-ig az MTA alelnöki posztját töltötte be. 1984 és 1992 között a Nemzetközi Földrajzi Unió (IGU) alelnöke. 1982-től a Société Géographique, 1983-tól a Royal Geographical Society tiszteleti tagja. 1994-97-ben az Országos Környezetvédelmi Bizottság, 1995-98-ban az Országos Területfejlesztési Tanács tagja, 1998 és 1999 között pedig az OTKA alelnöke volt. Kimagasló munkáját számtalan kitüntetéssel, egyebek mellett az Akadémiai-Díjjal és a Széchenyi-díjjal ismerték el. Enyedi György 2012. szeptember 10-én, életének 83. évében hunyt el.

 
Horváth Gyula a magyar regionális tudomány nemzetközileg elismert és vezető személyisége volt. Kutatásai a területi folyamatok feltárására összpontosultak Európában, Magyarországon és a Kárpát-medencében. Rendkívül produktív tudós volt, és tudományos eredményeit több tucat monográfiában, szerkesztett kötetekben, valamint több száz tudományos tanulmányban publikálta hazánkban és külföldön. Számos alkalommal sikeresen szerzett kutatási támogatásokat mind Magyarországon, mind nemzetközi forrásokból a Regionális Kutatások Központja tudományos törekvéseinek előmozdítása érdekében. Tudását regionális fejlesztési ügynökségek, tervező hatóságok és számos különböző nemzetközi szakértői testület is hasznosította. A modern magyarországi regionális tanulmányok, a regionális tudományok doktori iskolái, valamint az egyetemi oktatási programok megalapítója volt. A magyarországi regionális tudomány határon túli iskoláit támogatva szervezték. A tudományos iskolák és a tudósok nemzedékei hálásak minden támogatásáért.

Horváth Gyula központi szereplő volt a tudományos közösségben. A Kossuth és a Széchenyi Díj Építészeti és Területfejlesztési Albizottságának tagja, a Magyar Regionális Tudományos Egyesület alapító elnöke volt. A Magyar Tudományos Akadémia Regionális Tudományok Bizottságának elnöke, az Academia Europaea (London) tagja és a Magyar Tudományos Külföldi Elnöki Bizottság tagja. Tagja volt az Európai Iskolák Tervező Szövetségének Igazgatótanácsának és az Európai Unió Kutatási és Technológiai Fejlesztési Programjának regionális politikai értékelő bizottságának. A különböző hazai és nemzetközi folyóiratok szerkesztőségénél is fontos tisztségeket töltött be.

Számos díjat és díjat kapott a Széchenyi Ösztöndíj, a Pro Regio Díj, a Magyar Tudományos Akadémia díja és a Magyar Kormány Széchenyi Díja. Tudományos pályafutása, az MTA megfelelő tagságának kinevezése és az MTA KRTK főigazgatói posztjára benyújtott pályázata szakadt meg tragikus távozásával.